Tisza István politikai pályakezdése

Az 1867-es kiegyezés lezárta Magyarországon a polgári forradalom korszakát, de nem oldotta meg annak több lényeges kérdését, mindenekelőtt az agrár-, a nemzeti és a nemzetiségi kérdést. E megkésve kialakult polgári állammodell jellegére eleve rányomta bélyegét az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc leverése, a polgári forradalom felülről való lezárása. A magyar birtokos nemesség és az osztrák burzsoázia kompromisszuma jórészt haladásellenes irányba tolta el a gazdasági, társadalmi, politikai élet jogi szabályozását. Különösen megmutatkozott ez a feudális eredetű és jellegű nagybirtokrendszer konzerválásában, a nemzetiségi kérdés rendezésében, a politikai szabadságjogok, továbbá a királyi felségjogok kiterjedt rendszerében s a közös kormányzat sajátos, az uralkodótól függő státusában. Ennek ellenére a kiegyezés nagy előrelépést jelentett az osztrák abszolutizmus ellenében, mivel több liberális jogintézményt átvett az 1848-as államrendszerből. Megemlíthetjük itt a beligazgatás viszonylagos szabadságát, a 48-as házszabályok és a sajtótörvény életbeléptetését, a sajtóvétségekben az esküdtszék illetékességét. Ide sorolhatjuk az 1878. évi liberális jellegű büntető törvénykönyvet, a Csemegi-kódexet, az ipartörvényeket, amelyek nemcsak elősegítették a kapitalizmus fejlődését, hanem elismerték a munkásosztály sztrájkjogát is.

1867-ben s főként utána a döntő kérdés abban állott, hogy a kiegyezésben rejlő ellentmondásnak melyik eleme az elsődleges, melyik a meghatározó? Az említett osztálykompromisszum-e, a maga jogi formáival, vagy a liberális jogintézmények? A dualizmus kori hatalmi-politikai folyamatok egyértelműen bizonyítják, hogy a liberális jogintézmények a 67-es osztályszövetség függvényét alkották. Ez az osztályszövetség volt tehát a meghatározó, s addig tűrte a 67-es liberalizmust, amíg magát a kompromisszumot nem veszélyeztette. Alkalmasint 1867-ben, majd utána – amikor kezdetét vette Európa-szerte a 19. század utolsó harmadának nyugalmi periódusa – a liberalizmus nemcsak hogy nem fenyegette a kompromisszumot, ellenkezőleg, a magyarországi kapitalista fejlődés nélkülözhetetlen feltételét jelentette. Ebben a nyugalmi periódusban indult Tisza István pályája, de szinte nyomban szembetalálta magát a dualista rendszer hirtelen feltörő válságjelenségeivel.

A Tiszák évszázadokra visszamenően kimutatták családjuk nemesi származását. Bizonyították kapcsolataikat Rudolf királlyal – akitől 1578-ban Tisza Tamás nemességet kapott –, majd I. és II. Rákóczi Györggyel. Kutatták birtokaik elvesztésének, majd azok visszaszerzésének, sőt gyarapításának körülményeit. A geszti birtokot Tisza László kapta kárpótlásul a török kiűzése után. Tisza István nagyapja, Tisza Lajos – akinek felesége Teleki Júlia grófnő volt – már Bihar megye nagy hatalmú adminisztrátora, majd főispáni helytartója volt, s a nagy létszámú család tagjai jelentős szerepet vállaltak a megyei, sőt az országos közéletben is.

Apja, Kálmán 1830. december 10-én született, s 1902. március 28-án halt meg. 1848-ban a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban fogalmazó, majd a kormánnyal együtt Debrecenbe ment. A forradalom és szabadságharc leverése után külföldre távozott. Hazatérte után vezette a geszti központú nagy birtokot. 1855-ben a nagyszalontai református egyházmegye segédgondnokává választották. Fellépett az 1859-ben kiadott protestáns pátensnek az egyház önkormányzatát csorbító intézkedései ellen. 1860-ban feleségül vette a német eredetű Degenfeld-Schomburg Imre leányát, Ilonát. Így a Károlyiakkal, Podmaniczkyakkal is rokonságba került. Az 1861-es, majd az 1865-ös országgyűlésen is Debrecen képviselője, Teleki László halála után a Határozati Párt, majd a balközép vezetője. A kiegyezést megkötő Deák-párt lojális ellenzékének számított, hiszen elhatárolta magát a Böszörményi László, Madarász József vezette szélsőbaltól, s a belőle alakuló Függetlenségi és 48-as Párttól is, amelyhez az emigrációból hazatérő, Kossuth köréhez tartozó politikusok – Helfy Ignác, Simonyi Ernő, Irányi Dániel – is csatlakoztak. 1868-ban közreadta a „bihari pontokat”, amelyekben a 67-es kiegyezés rendszerét bírálta. Ezzel egyfelől a parlamenti többség megszerzése, a hatalomra jutás, másfelől a kiegyezésellenes demokratikus mozgalmak leszerelése volt a célja. Úgynevezett 48-asságával tehát lényegében azt védte, amit formailag támadott: a kiegyezési rendszert. A balközépnek sem az 1869., sem az 1872. évi képviselőválasztásokon nem sikerült a többséget megszereznie. Tisza Kálmán ezért jelentős szerepet vállalt a Deák-párt és a balközép fúziójának előkészítésében, a Szabadelvű Párt 1875. évi létrehozásában. Tizenöt évig, 1875-től 1890-ig Magyarország miniszterelnöke volt. 1861-ben az országgyűlés alelnökeként mondott bevezetőjében politikai életfelfogására jellemző kitételét gyakran idézték a róla szóló publicisztikai írások: „Bátraknak kell lennünk nemcsak személyesen, de politikánkban, és mégis óvakodnunk kell a vakmerőségtől.”

Tisza István 1861. április 8-án született Pesten. Ekkor ülésezett az országgyűlés. Az uralkodó 1897-ben ruházta rá és fiútestvéreire nagybátyja, Tisza Lajos grófi rangját, amit 1883-ban kapott az árvíz sújtotta Szeged város újjáépítésében szerzett érdemeiért.

Alap- és középfokú tanulmányait, az arisztokrata családokhoz hasonlóan, magántanulóként és osztályösszevonásokkal végezte. Apja közelében nyomon követhette a politikai élet gyorsuló ritmusát, életre szóló nyomot hagyott benne az abszolutizmust felváltó kiegyezés s a körülötte zajló vitasorozat. Anyja gondoskodott vallásos neveltetéséről, házi tanítói pedig nyelvi ismereteit gazdagították. Középiskolai vizsgáira a neves pedagógus, Géresi Kálmán készítette fel. Három testvére közül húga, Paulina, Radvánszky Bélához ment férjhez. Az 1867-ben született Kálmán Keglevich Erzsébetet vette feleségül. Legifjabb öccse 1879-ben született. Érettségi vizsgáját a debreceni református kollégiumban 1875-ben, 14 éves korában már nyilvános tanulóként tette le. Ezt az akkor még törvényben nem szabályozott gimnáziumi oktatás tette lehetővé. Ezután megkezdte jogi tanulmányait Berlinben, Heidelbergben folytatta, majd Budapesten fejezte be. Németországban ezidőben bontakozott ki a modern gyáripar, a termelőerők gyors fejlődése. 1878-ban ült össze a Törökország helyzetét szabályozó berlini kongresszus, ami rendkívüli, egy életre szóló hatást tett rá, csakúgy, mint a „vaskancellár”, Bismarck centralizációs politikája. 1879-ben írták alá a német-osztrák-magyar szövetséget. Tisza abban a hitben hagyta el Berlint, hogy a kettős szövetség az Osztrák-Magyar Monarchiát szilárd külpolitikai alapra helyezte. Ezután néhány hónapot Franciaországban, majd Angliában töltött.

1879-ben, 18 évesen Budapesten szerzett doktori címet Az adóáthárítás elmélete című dolgozatával, amelyet Kerkápoly Károly, a korábbi pápai tanár, majd képviselő, pénzügyminiszter, egyetemi tanár értékelt. Felfogásának önállóságát, ítéletalkotásának helyességét hangsúlyozta. Az államtudományi doktorátus megszerzése után a belügyminisztériumba került, ahol a magyar központi végrehajtó hatalom, az államigazgatás gyakorlati kérdéseit tanulmányozhatta. Ezután leszolgálta önkéntesi évét a huszároknál, majd miniszterelnök apja távollétében vállalta a geszti birtok irányítását, de tovább folytatta jogi, gazdasági, hadászati, politikai ismereteinek gyarapítását. 1883-ban nagybátyja, Tisza László lányát, Ilonát vette feleségül. Két gyermekük született. 1886-ban a beteges alkatú István, majd 1889-ben a mindössze öt évet élt Julianna. István fia első felesége Csáky Ilona grófnő, míg a második a politikai életben tevékenyen részt vevő Sándor János leánya, Jolán lett. (Második házasságából három gyermeke született. Kálmán, Jolán és József.)

Tisza István pályája hihetetlen gyorsasággal ívelt felfelé. Húszéves korában, 1881-ben már megyei tiszteletbeli főjegyző. 1886-ban pedig a vízaknai kerület országgyűlési képviselőjévé választották. Szűzbeszédét azonban csak két évvel később, 1888. február 3-án mondta el a képviselőházban. Nagy szakértelemmel kapcsolódott be a régóta húzódó költségvetési vitába. A korabeli közgazdasági és pénzügyi kérdések jogi vonatkozásaiban járatos, határozott elképzelésekkel bíró politikusként lépett ezzel az országos politika színterére. Szavaiból kiérezhető volt félelme a dualista rendszer biztonságának megingásától, s nem az akkor divatos frázisokkal, hanem érveinek szigorú rendszerezésével kereste a szaporodó feszültségek feloldásának módjait. Ekkortájt ugyanis már jelentkeztek az ún. agrár-merkantilista ellentétek. Ezek megmutatkoztak a kormányzó Szabadelvű Pártban, de az agráriusok támaszra találtak az Apponyi Albert vezette mérsékelt ellenzékiek, később nemzeti pártiak soraiban is. Tisza István ettől kezdve miniszteri tárca nélkül is jelentősen befolyásolta pártja vezető gárdájának magatartását, állásfoglalását a gazdasági, társadalmi, politikai kérdések minden vitatott területén. Határozottsága, aktivitása, munkabírása egyedülállónak számított. Bízott érvei erejében, ezért elhivatottságának tudatában következetesen perbe szállt mindazokkal a véleményekkel és javaslatokkal, amelyek szerinte gyengítik a dualizmus tartóoszlopait. Az 1890-es években a kormánypárt egységének megerősítése érdekében ellenfeleivel szemben inkább hajlott még a kompromisszumokra is, amint ezt később, a századforduló után tette. Magát a nemzeti haladás, a merkantilisták és agráriusok képviselőjének tartva, igyekezett kiegyenlíteni ellentéteiket, nézetkülönbségeiket. Az eltéréseken gyakran sikerrel vezette át a Szabadelvű Párt törzsgárdáját, bár az erősödő funkcionális zavarokon egyre kevésbé tudott úrrá lenni. Elképzelései valóra váltásáról azonban még a legnehezebb helyzetekben sem mondott le. Erre fordította egész idejét, kivételes energiáit, jórészt lemondva osztályostársai s a maga korábbi főúri szenvedélyeiről, a kártyáról, a vadászatról, a teniszről, a főúri estélyekről. Bizonyára alkata, vezetői elhivatottságtudata miatt sem vonzódott a fényűző életmódhoz, de a dualizmus korának új, megnehezült szakasza érlelhette szinte már mosolytalan, rideg, az emberi kapcsolatokkal mit sem törődő államférfivá. Kivételt csak szűkebb családi köre, néhány barátja, gyermekei, majd unokái meghitt társasága jelentette számára. A pártklubba eljárt ugyan, de inkább csak illendőségből. Nem kedvelte a szokványos, tartalom nélküli, üres fecsegéseket. Életviteléről, szokásairól, csökkenő szenvedélyeiről elsősorban barátainak későbbi emlékezéseiből értesülhetünk. A vívás mindvégig – miként a politizáló nagybirtokosok mindegyikénél – napi foglalatosságai közé tartozott. Az adott korban persze ez nem egyszerűen sportnak minősült, hanem felkészülést is jelentett az úri becsület védelmét jelentő párbajokra. Ennek köszönhette, hogy számos párbajából sértetlenül került ki, holott öröklött szembaja miatt két ízben is – 1907-ben és 1913-ban – szürkehályoggal operálták. Geszti birtokán főleg lovagolni szeretett. Kedvelte a vadászatot, látásának romlásával azonban már csak puszta időtöltésből, lóhátról lövöldözött az eléje kerülő apróvadakra. Rendszeresen és bőségesen – borozgatás közepette – étkezett, majd likőrt ivott. A komolyzenét nem szerette, nem is értette. Színházba ritkán, inkább csak illendőségből járt. Zongorázni tanult ugyan, de szívesebben hallgatta a cigányzenét. A költők közül Arany Jánost és Vörösmarty Mihályt kedvelte. Szabad idejének nagyobb részét azonban Deák Ferenc kiegyezési művének tanulmányozására és a korabeli közgazdasági, katonai és politikai események elemzésére fordította.

Bár diákkorában az általánosnak tekinthető, klasszikus humán műveltségben részesült, elméleti munkássága a napi politikához kapcsolódott. Ezért egyes megállapításai politikai megnyilatkozásaiban vissza-visszatérnek. Tanulmányainak megírásában az éppen felszínre kerülő gazdasági, társadalmi, politikai meggondolások vezették. Az adóelhárítás elmélete című műve 1883-ban, Valutánk rendezése 1890-ben, Az agrárius kérdésről 1887-ben, Magyar agrárpolitika című műve 1897-ben jelent meg. Amikor pedig a századfordulótól kezdve a parlamenti harcokba vetette magát, csak rövidebb cikkekkel lépett a nyilvánosság elé. Közülük megemlíthetjük A vallás a modern életküzdelemben című, 1901-ben megjelent írását vagy a szocializmus és az egyházról 1903-ban közzétett cikkét. Említést érdemel még a Sadovától Sedanig című történelmi igényű tanulmánya.

Parlamenti bemutatkozó beszédében az állami gazdaságpolitika vezérlő elvének – a korabeli szabadelvűekhez hasonlóan – a mezőgazdaság, az ipar és a kereskedelem összhangjának biztosítását, a pénzügyi egyensúly megőrzését, a kiadások növekedésének megakadályozását tekintette. Mindezt elsősorban a hatékony takarékossági intézkedésektől remélte. Síkraszállt a mezőgazdaság belterjes fejlesztéséért, az állattenyésztés minőségi és részben szerkezeti átalakításáért. Ehhez azonban nélkülözhetetlen feltételnek tartotta a hitel- és takarékpénztárak hálózatának bővítését, ami egyben konkurenciát is teremt, s szükségszerűen csökkenti a „privát uzsorát”. „A valódi jólétnek, a valódi haladásnak egyedül biztos feltétele – mondotta – a nemzetet alkotó egyénekben lévő egyéni iniciativa, egyéni energia.”

Második képviselőházi felszólalása 1889. január 14-én, a véderő vita során hangzott el. Fejérváry Géza honvédelmi miniszter ugyanis 1888 végén benyújtotta a képviselőházba az új véderőjavaslatot. A közös és benne a magyar hadsereg jellegének megítélése 1867-től kezdve mindig érzékeny pontja volt a dualista rendszernek. Miután – különösen a századforduló idején – a katonai közjogi kérdések nagy viharokat kavartak, idézzük a vitára legtöbb lehetőséget adó 1867: XII. tc. idevágó paragrafusait.

„11. §. Ő Felségének a hadügy körébe tartozó alkotmányos fejedelmi jogai folytán mindaz, a mi az egész hadseregnek és így a magyar hadseregnek is, mint az összes hadsereg kiegészítő részének, egységes vezérletére, vezényletére és belszervezetére vonatkozik, Ő Felsége által intézendőnek ismertetik el.

12. §. De a magyar hadseregnek időnkinti kiegészítését s az újonczok megajánlásának föltételeit és a szolgálati időnek meghatározását, úgyszintén a katonaság elhelyezését, élelmezését illető intézkedéseket, az eddigi törvények alapján, mind a törvényhozás, mind a kormányzat körében, az ország magának tartja fenn.

13. §. Kijelenti továbbá az ország, hogy a védelmi rendszernek megállapítása vagy átalakítása Magyarországra nézve mindenkor csak a magyar törvényhozás beleegyezésével történhetik. Miután azonban az ily megállapítás éppen úgy, mint a későbbi átalakítás is, csak egyenlő elvek szerint eszközölhető czélszerűen: ennélfogva minden ilyen esetben, a két ministerium előleges megállapítása után, egyenlő elvekből kiinduló javaslatot fog terjeszteni mindkét törvényhozás elé. A törvényhozások nézeteiben netalán fölmerülhető különbségek kiegyenlítése végett a két törvényhozás egymással küldöttségek által érintkezik.”

Vagyis a kiegyezési törvény 11. paragrafusa a közös hadsereg kiegészítő részeként magyar hadsereget is említ, az egységes vezérlet, vezénylet és belszervezet meghatározása azonban az uralkodói felségjogok körébe tartozik. A 12. és 13. paragrafusok pedig – amint ez az idézett törvényhelyekből kitűnik – a magyar törvényhozás és kormányzat számára jelentős jogokat is biztosított a magyar hadsereg státusának és az ország védelmi rendszerének több kérdésében. Ezek a paragrafusok tehát némileg korlátozták az uralkodónak a hadseregre vonatkozó felségjogait. Emellett fogalmazásuk alkalmul kínálkozott értelmezésük vitájára. Hiszen a magyar hadseregre vonatkozó kitétel megvalósítatlan maradt, beleolvadt a közös hadseregbe, amelyben egységesen német vezényleti nyelv érvényesült. Ez a legnagyobb paradoxon a kiegyezési törvények szövegében; magyar hadsereg lehetősége a közös hadseregben, de az egész az uralkodói felségjogok körébe tartozik.

A kortársak némelyike joggal írhatta: a kiegyezés elsősorban a Magyarország és a Bécs közötti évszázados harcokat, vitákat zárta le, de általánosságban mozgó megfogalmazásai bizonytalanságot szülnek a jövő számára. Hiányzik a kiegyezésből a tartalom pontos körülírása, kirívóak kétértelmű tehertételei. Deák a két egyezkedő fél feltételezett megtisztulandó jogérzetére épített, de idealizmusa széttört a rideg valóság szikláin. Mert később az „államfenntartó erők” beteg volta lehetetlenné tette a kiegyezéses rendszer közjogi kereteinek megfelelő tartalmi kitöltését Magyarország javára. Ennek a politikai rendszernek mégis az volt a legsúlyosabb gyengéje, hogy nem számolt az új jelenségekkel. A felségjogok 1867-ben létrehozott kiterjedt rendszere valóban eltorlaszolta a reformokat, lehetetlenné tette a kiegyezési rendszer már kialakult gyakorlatának módosítását. Az uralkodó volt a legfőbb hadúr, elnapolhatta, feloszlathatta az országgyűlést, tetszése szerint nevezhette ki a kormányokat, nemességet adományozhatott, jogkörébe tartozott a törvényjavaslatok, illetve a törvények elő- és utószentesítése stb. 1866 elején még maga Deák is hangsúlyozta: a kiegyezés az adott viszonyok terméke, de a történelem sodrában keletkező új jelenségekkel szemben már nem lehet megfelelő jogalap. Kónyi Manó szerint Deák Ferenc 1866. január 29-én a lakásán folytatott vita során így nyilatkozott: „Lehetséges, sőt valószínű, hogy az a nemzedék, amely a most élő után fog a politikára és a törvényhozásra döntő befolyást gyakorolni, e részben más szempontokból fog kiindulni: de ő a fennforgó körülmények közt csak annak a politikának lehet a védője, amely az eddigi törvényeken alapszik s ezek fogalmaival megegyezik.” Jórészt ebből származik a kiegyezés szerkezetében, szövegében megbúvó ellentmondások, az eltérő értelmezések sora.

A kiegyezés ellentmondásait a gyors ütemű gazdasági fejlődés nem oldotta fel. Ennek döntő oka a kiegyezés – már említett – alapellentmondásaiból következik. De ide sorolhatjuk azt a körülményt is, hogy a függetlenségi eszmekört sok elem éltette, jóllehet egyes tényezői – elsősorban az agráriusok jóvoltából – retrográd irányba hajlottak. Vagyis a dualizmus szellemisége nehezen vert gyökeret a közgondolkodásban, a társadalmi és nemzeti haladás eszmei irányzatai pedig gyakran csaptak össze egymással.

Az uralkodó például az állandósuló balkáni feszültség miatt már az 1880-as évek végén modernizálni, fejleszteni akarta a hadsereget. Az előterjesztett javaslat azonban csorbította a magyar országgyűlés jogkörét, mert a hadi létszám megállapítását – miként az első, 1868. évi és a tíz évvel későbbi véderőtörvény – nem kötötte a tízéves határidőhöz, s kiszélesítette volna a póttartalékosok körét. Az egyéves önkéntesek számára például nem tette lehetővé, hogy szolgálati idejük alatt tanulmányaikat folytassák, a tiszti vizsgát ugyanakkor német nyelven kellett letenniök. Sikertelen vizsga esetén pedig még egy évet kellett katonáskodniok. A hadsereg létszámának jelentősebb növelését és a hadseregre fordítandó kiadások összegének felemelését tehát sem az 1868., sem az 1879. évi véderőjavaslat nem tartalmazta. A Függetlenségi Párt és az Apponyi Albert vezette mérsékelt ellenzék nyomban tiltakozott a jogsérelem ellen, sőt a Szabadelvű Párt olyan tekintélyes vezetői is, mint Szilágyi Dezső, Horváth Boldizsár, ifjabb Andrássy Gyula és Jókai Mór. A Függetlenségi Párt vezetői és Apponyiék a javaslat elleni támadásukkal igyekezték növelni népszerűségüket, bővíteni tömegbázisukat, amit kormányra kerülésük szándéka is befolyásolt. Ezért – bár a közös hadsereg létét nem kérdőjelezték meg – időnként a magyar hadsereg teljes kiépítésére vonatkozó javaslatokat is tettek, elsősorban magára a kiegyezési törvényre, valamint az említett két véderőtörvényre hivatkozva szembeszálltak a javaslattal. Nem a függetlenségiek és Apponyiék tértek tehát el a kiegyezést tartalmazó jogszabályoktól, hanem az udvar és a hadvezetőség nyomására a szabadelvű kormány. Az új véderőjavaslat ellenzéke mégis hozzájárult volna az új rendezéshez, ha ennek fejében a tágan értelmezhető kiegyezési törvény keretei között bizonyos nemzeti engedményekhez jut. Ezek azután fokozatosan bővültek, s a századfordulón már valóságos rendszert alkottak. A Függetlenségi Párt vezetői tehát nem követték Kossuthot, aki a közös hadsereget – bármilyen formájában is – az állami önállóság legsúlyosabb akadályának tekintette. Ebben a kérdésben sem vállalták az alkotmányos önkormányzat tágabb következményeit biztosító és bővíteni kívánó 48-at. Batthyány Lajos kormánya például – amint Szabad György kimutatta – 1848 tavaszán az uralkodó személye mellé rendelt magyar miniszterben az örökös tartományokkal fenntartandó kapcsolatokból eredő ügyek intézése mellett a külügyek felelősét is látta. A katonai kérdésekben pedig az ellenjegyzés joga a magyar országgyűlésnek felelős honvédelmi minisztert illette. Ide sorolható a nádor széles jogköre is. Kezdetben azonban a törvényhozás terén az uralkodó távollétében nem gyakorolhatta annak jogait. Az 1848. évi június 18-i minisztertanács – igaz csak átmeneti jelleggel – feloldotta ezt a jogállapotot, amihez az uralkodó június 26-án kedve ellenére hozzájárult.

A kiegyezés azonban felszámolta a király személye körüli miniszter 48-ban kialakult jogkörét, miként a honvédelmi miniszter sem tarthatta meg a katonai kérdések terén az ellenjegyzés jogát.

Tisza István a kényszerhelyzetre és a magyar állam érdekeire hivatkozva a javaslat mellett állt ki. A közös hadsereg nevelőintézeteiben ő is fontosnak tartotta ugyan a magyar nyelv oktatását, de túlzásnak, sőt frázisnak nevezte Apponyi követelését, a nemzeti kultúra összhangba hozását a közös hadsereggel. Szerinte ugyanis a magyar nyelv hadseregbeli használatát a „nemzet védképességének” kell alárendelni. Vitába szállt az „alkotmánysértés” vádjával is, mert szerinte a hadi létszám nagysága nem érinti a parlament jogkörébe eső évi újoncmegajánlás jogát. Az időhöz kötött rendelkezés pedig elavult, új szabályozást igényel. Törvénymagyarázatával azonban pártjának nagy hatású jogásza, Szilágyi Dezső is vitába szállt. A haderő és a kvóta ugyanis – szerinte – a közös egyezkedési ügyek közé tartozik.

A fő cél, a hadseregfejlesztés lebegett tehát Tisza István szeme előtt, ennek rendelte alá a jogszabályok értelmezését. 1890 táján a Monarchia véd- és harcképességének fejlesztését az ország egyik legfontosabb feladatának tartotta, akár a hadseregre vonatkozó korábbi törvények módosítása által is. Ezt azonban az adott körülmények között, a közös hadsereg ellen kialakult közhangulat idején igyekezett elkerülni, és a hadseregfejlesztés terén a jogszabályok magyarázatát helyezte előtérbe. Parlamenti felszólalásaiban ezért az 1867: XXX. tc. 12. paragrafusára hivatkozott, amely csak az újoncmegajánlást írta elő, de a védelem és egyéb katonai terhek más elemeit nem kötötte időhatárhoz. E tételének alapján azonban már kikezdhetően általánosít: szerinte a védelmi rendszer voltaképpen nem időhöz kötött. A jogászok ellenérvei azonban mit sem zavarták. „Nekünk készen kell lennünk – hangsúlyozta már 1889-ben – és pedig a békében kell készülnünk a háborúra.” Elítélte a véderőjavaslat elleni obstrukciót, amely nihilizmust szül, és a Monarchiát Európa második beteg emberévé teszi. A gyengeség pedig erősíti a nemzetiségeket, és fokozza a belső feszültségeket. Folyton hangoztatta: Magyarország csak egy nagyhatalom kereteiben maradhat fenn. Felfogása azonban nem hatott. Igaz, a szabadelvű törzsgárda magáévá tette a javaslatot, de a kormányt a közvélemény gyűlölete vette körül. A miniszterelnököt, az „öreg generálist” pedig fia vasbottal kísérgette, nehogy az utcán megtámadják.

A Rudolf trónörökös halála nyomán bekövetkezett átmeneti politikai bizonytalanságot Tisza Kálmán a javaslat enyhítésére használta fel. Kieszközölte Bécsben, hogy az egyéves önkéntesek a német mellett magyarul és horvátul is tehettek tiszti vizsgát. A belső feszültségek így némileg enyhültek, a miniszterelnök sorsa azonban Bécsben megpecsételődött. Bukására a honossági törvény kapcsán került sor.

Az 1879: I. tc., a „honossági törvény” értelmében elveszti magyar állampolgárságát, aki tíz évnél hosszabb ideig külföldön tartózkodik és nem kéri a monarchia valamelyik konzulátusától állampolgárságának meghosszabbítását. A törvény 1889. december végén lépett volna érvénybe. A Függetlenségi Párt azonban új javaslatot nyújtott be, amely szerint Kossuthra nem vonatkozik az említett törvény. Köztudomású volt ugyanis, hogy a „turini remete” nem ismeri el magát Ferenc József alattvalójának. „Nagyon közel van az az idő – írta azoknak a városoknak, amelyek díszpolgárrá választották –, midőn az én polgárjogvesztésem keresztfájára reá fog illeni a »consummatum est« felhívás.” Az ügy nagy politikai viharokat kavart, s megtörtént, amire oly kevesen számítottak, Tisza Kálmán és fia közötti első, de egyben utolsó vita a képviselőházban. Tisza Kálmán természetesen ellenezte a saját kormánya által kidolgozott és a parlamentben elfogadott 1879: I. tc. törlését, de hajlott a törvény olyan magyarázatára, amely szerint a díszpolgárságot viselők mentesülnének az említett kötelezettség alól.

Tisza István ugyanakkor – a Szabadelvű Párt többsége által is támogatva – hangsúlyozta: a törvénynek a maga teljes szigorával érvényt kell szerezni. Kossuthnak vannak múltbeli érdemei – hangsúlyozta –, de ha nem fogadja el az adott parlamentet, nem ismeri el a 67-es alapot, az uralkodót, elkerülhetetlenné válik minden politikai kapcsolat megszakítása vele. A korabeli viszonyokat tekintve ez bizonyult a következetes kormánypárti álláspontnak. Tisza Kálmán idézett törvénymagyarázatát ugyanis népszerűségének visszaszerzése motiválta. A legfelemásabb álláspontot mégis a függetlenségi pártiak foglalták el. Ugyanis az 1879-es törvény vitájában – ekkor Kossuth már közel nyolcvanéves volt – nem léptek fel komolyan a javaslat ellen. Tíz esztendővel később azonban, amikor a nemzeti kérdések – az uralkodó osztályok ellentéteinek kiéleződése idején – előtérbe kerültek, a még élő Kossuth védelme jól illeszkedett politikai taktikájukba.

Tisza Kálmán ilyen módon elszigetelődött, s 1890. március 13-án beadta lemondását. Örökébe a színtelen, kevés elképzeléssel, akaraterővel rendelkező Szapáry Gyula lépett. Az új kormány először az 1889. évi zárszámadás, valamint az 1891. évi költségvetés megvitatását, majd a közigazgatási reformjavaslatot tűzte napirendre. A költségvetési egyensúly Wekerle Sándor 1889. áprilisi pénzügyminiszteri kinevezése óta gyorsan helyreállt.